A legizzadtabb éjszakánk Bécsben
Van néhány hely, ahová újra és újra visszahúz a szívünk.
Nekünk ilyen Bécs is, mert bár már számtalanszor jártunk ott, valahogy mindig találunk egy új utcát, egy hangulatos kávézót vagy egy apró részletet, ami miatt ismét megéri útnak indulni.
A Práterhez pedig különösen sok emlék köt minket – részben talán, mert az első ott tett látogatásunk teljesen véletlen volt 🫢
Egy városnézős nap végén valahogy pont ott szálltunk le a metróról, és egyszer csak felénk magasodott az óriáskerék. Nem terveztük, nem kerestük, egyszerűen csak belesétáltunk. Azóta viszont, ha Bécsbe megyünk, szinte kötelező program 😏
Azt hittük, ez is csak egy újabb spontán kiruccanás lesz. Nem is sejtettük, hogy néhány órával később egy teljesen más okból fogjuk emlegetni ezt az estét…
Mi egyébként sem vagyunk azok a hónapokkal előre tervező utazók. Teljesen megszokott nálunk, hogy reggel még semmilyen program nincs tervben, délután pedig már egy másik ország felé autózunk.
Emiatt született már jó néhány felejthetetlen emlék, és persze néhány olyan történet is, amin egy bizonyos idő eltelte után már tudunk őszintén nevetni... 🥲
Mert bizony a spontaneitásnak megvan a maga ára.
Előfordult már, hogy apróbb vagy néha jelentősebb dolgok kimaradtak a táskából, amit csak akkor vettük észre, amikor már túl késő visszafordulni. Arra viszont egyikünk sem számított, hogy egyszer nem egy apróság marad majd otthon.
Pedig pontosan ez történt azon a 40 fokos nyári napon, amikor úgy döntöttünk, hogy megmutatjuk Lali unokaöccsének, Bálintnak élete első bécsi vidámparkját…
2026 júniusának egyik legforróbb napja volt, ezért megbeszéltük, hogy csak késő délután indulunk ki – így a közel 3 órás út alatt lesz ideje kicsit enyhülni az időnek, és a Práter egyébként is az esti fényeiben a legszebb.
Az indulásig hátralévő időt szálláskereséssel töltöttük. Lali ugyanis néhány órával korábban érkezett haza Bálinttal a Tiszántúlról, így aznap már több száz kilométert levezetett. Komfortosabbnak tűnt, egy átmókázós este után Bécsben éjszakázni, minthogy még utána vissza kelljen vezetnie Érdre.
Egyébként eddig mindig az Ibis budget Wien Messe-ben szálltunk meg, de akkor átlagosan 2- éjszakát maradtunk. Ott 50-55 ezer forint körül lehet foglalni 2 főnek 2 éjszakára reggeli nélkül – ami 4.500 forint körüli összegért utólag a szálláson is kérhető.
Most viszont úgy voltunk vele, hogy csak 1 éjszaka, próbáljunk ki valami mást.
Így végül a Self-Check-In Hotel Adlon-ban foglaltunk, mert szintén nagyon közel van gyalog a Práterhez, és a fotók alapján rendezettnek és kényelmesnek tűnt, És ami a legfontosabb szempontunk volt, hogy önállóan be lehessen csekkolni, mert tudtuk, hogy későn fogunk megérkezni.
Mivel Bálint nem sokkal korábban érkezett, a táskája még érintetlen volt, szóval csak be kellett tenni a kocsiba. Lalinak és nekem pedig egy kisebb utazótáskába gyorsan összepakoltam egy-egy váltás ruhát, pizsamát és a fürdéshez szükséges egyéb dolgokat, valamint némi úti nasit és üdítőt egy vászonszatyorba.
Az utóbbit Lajosom kezébe nyomtam, elindultunk le az autóhoz, és irány Bécs.
Az utazás részleteire nem térnék ki... dugó, dugó, baleset, dugó, megérkeztünk.
Mikor leparkoltunk a szállás melletti utcában, Lali kivette a csomagtartóból Bálint táskáját, majd lezárta az autót. Azóta is fájó páreszéd következett:
– A mi cuccunkat nem akartad kivenni?
– Miért, hova tetted? – Kérdezett vissza éretlenül Lajosom.
– A kezedbe attam, mikor indultunk le otthon a kocsihoz...
– Az enyémbe biztos nem.
– Ne őrjíts meg... akkor szerinted mit adtam a kezedbe? Fú, ha ott hagytad a kapu előtt, kiborulok...
Közben gyakorlatilag cikázni kezdtek a képek a szemem előtt: lehet, hogy a kocsi tetején maradt és már rég elhagytuk? Vagy tényleg a felhajtón maradt? Ha szerencsénk van, csak a lépcsőfeljáróban hagyta mikor felvette a cipőjét...
A kétségbeesett találgatásaimnak azonban rögtön vége szakadt, mikor elővette a hátsó ülésről a vászonszatyrot a maradék nasival... rögtön beugrott a pillanat, ahogy még bedobom a töltőt a táskába... majd az ágy mellett hagyom, fogom a hátizsákom és elindulok a kocsihoz... 😶
Ekkora blamát... vártam a revansot.
Közben magamba roskadva a fiúk után indultam, akik már a szállás felé vették az irányt. Bár csak pár perc séta volt az autótól, úgy éreztem mintha lefutottam volna legalább egy félmaratont – köszönhetően a 37 foknak.
Este 10 óra volt, a levegő mégis szinte perzselt. Szerintem, ha akkor érkeztünk volna meg amikor még fent volt a nap, elpusztulunk.
A szálláshoz érve Lali keresni kezdte az ajtó nyitó kódot a visszaigazoló e-mailben. Nem találta meg, ezért elvettem tőle a telefont, több szem többet lát alapon – és mert tartottam tőle, hogy bármelyik pillanatban elájulhatunk.
Nem a készülékben volt a hiba, hanem hogy Lali nem olvasta el az üzenetet, amit küldött neki a szállás: csak utána küldik el a kódot, miután elküldtük a becsekkoláshoz a személyes adatainkat. Személyiket elő, pötyögés, siker.
Miközben bejutottunk kaptunk újabb instrukciós levelet, miszerint az épületben a lépcsőn menjünk fel a 2. emeletre, és a 216-os szoba lesz a miénk.
Megvan a Scooby Doo rajzfilm? Szinte minden részben benne van, ahogy végtelen folyosókon be-és kirohannak a szobaajtókon... Egészen közel jártunk hozzá, hogy megtapasztaljuk milyen érzés lehet 😮💨
Az épületbe belépve bal oldalon egyből volt egy lépcső, úgyhogy fel is mentünk a 2. emeletre. Viszont a 216-os számhoz még csak közelit sem találtunk. Volt még egy félemelet, mondom megnézem, de csak egy látszólag rég nem használt elszeparált valami volt.
Elkezdtünk össze-vissza mindhárman bolyongani, mert gondoltuk ez biztos csak a mai pech sorozat újabb része...
Megnéztük az 1. emeletet is, hátha csak elírták a levélben. Semmi.
Látszólag a megmászott lépcsőn kívül csak egy közös helyiség volt, egy belső udvarféle, meg a recepció.
Na, akkor majd én szépen odamegyek a recepcióra – közöltem a srácokkal. Mert bár ha jól emlékszem csak 6-ig tart nyitva, basszus, egy ekkora épületben csak van valami ügyeletes portás vagy valaki a személyzetből, aki útba tud igazítani 🙄
Nyilván nem volt.
Viszont megakadt a szemem a recepciós pult jobb oldalán egy kis folyosón. Intettem a fiúknak, hogy bármi is lesz, én elmegyek arra, mit veszíthetünk?
Nem vártam érte vállveregetést, de a folyosó végén volt egy másik lépcső, a falon pedig szobaszám intervallumok, amibe a miénk is beleesett. Jackpot – a felkiáltást azonban megelőzte még egy kör bolyongás, mert logikátlanul egymásba nyíló folyosók voltak az emeleten.
Hogy jót is mondjak, a szobaajtó kilincs meglepően high-tech volt az érintő panelével.
A szoba viszont... hát, igen.
Gyanakodhattunk volna, mikor Lali úgy zárta a szállásvadászatot, hogy "Találtam egy olcsó szállást!"... 🙄
Körbeírhatnám a dolgokat, de inkább megmutatom:
Ha megnézitek a két szállás Booking oldalát, míg a bevált helyünk csak 2 csillagos, ez a mostani 3-at kapott, de ég és föld a kettő, a 2 csillagos javára. Mondjuk, utólag újra nézve ennek a helynek a fotóit, túl sterilek voltak – az AI ma már tényleg csodákra képes.
Lefelé már könnyebb volt, mert találtunk egy liftet, ami lent el volt rejtve.
Átsétáltunk a Práterbe és körbe vezettük Bálintot. Mondtuk neki, hogy az első látogatásunk után azt a szabályt hoztuk, hogy bármilyen vidámparkba megyünk, először megnézünk egy teljes kört a játékon kívülről, hogy el tudjuk dönteni bírnánk-e.
Gondolta, jó lesz a Break Dance-el kezdeni, mert azon már ült korábban, nagy meglepetés nem érheti.
Felültem vele, de még számomra is durva tempóra tekert a gépkezelő... Azon imádkoztam, hogy legalább addig ne hányja el magát egyikünk se, míg stabil talajra nem lépünk.
Szerencsére megúsztuk, viszont Bálint nem volt túl jól még fél órával később sem, úgyhogy végül visszamentünk a szállásra 🥲 Útközben pedig haditervet kovácsoltunk, hogy milyen sorrendben őrzi a harmadik ember a másik kettő álmát, nehogy vese nélkül ébredjünk.
Nyilván ezt már csak kínunkban beszéltük, nehogy komolyan vegyétek 😄
Viszont visszaérve felfedeztünk még néhány érdekességet: az ajtó és az ágy mellett lévő villanykapcsolók azért nem működtek, mert nem volt sehol lámpa, amit kapcsolni tudtak volna. De nemhogy lámpa, egy árulkodó kilógó vezeték sem, hogy ott valaha lett volna vagy terveznének egyet.
A másik nagy felfedezés a Minibár feliratú szekrény volt.
Egész éjszaka azon imádkoztam, hogy semmilyen állat ne bújjon ki az éthordóból. Lajosomat pedig azóta is foglalkoztatja, hogy bontott volt-e a Nutella.
Miután csendesedtek a kedélyek, nyugovóra akartunk térni, hogy minél előbb reggel legyen és elhúzzunk innen. Na, ekkor tudatosult benne, hogy amúgy pizsamám sincs. Életem szerelme ekkor újabb önfeláldozásáról tett tanúbizonyságot:
Kedvesen felém nyújtotta a levetett pólóját, ami egésznap rajta volt és a Práterben még le is itta 2 helyen Colával.
Habár ebben a szituációban tényleg képtelenség romantikusabb gesztut elképzelni, kitört belőlem a nevetés. Szépen felkerült a pont az i-re a nap végére. De legalább az ágy kényelmes volt, az ágynemű pedig tiszta.
Csak mondjuk a szobában melegebb volt, mint odakint, levegő meg nulla. Próbált Lali babrálni a klímával mielőtt elindultunk a vidámparkba, de láthatóan az is csak úgy van önmagának, minta a villanykapcsolók. Ablakot nyitni meg sem próbáltunk, mert féltünk, hogy végül nem csak a karnis szakad ránk.
Végül személyi sérülések nélkül hagytuk el másnap reggel a hotelt. Viszont, ha azóta valaki megkérdezi, melyik volt a legemlékezetesebb bécsi kalandunk, már nem a Práterben töltött esték jutnak eszembe először...
Van valami hasonlóan katasztrofális kalandod? Csatlakozz a Kalandorok Közösségéhez, és oszd meg velünk! 🤗
Comments