Nem a kilométerekért indulok útnak
Updated: Sep 8
Sokáig azt hittem, hogy az utazás a távolságról szól. Arról, hány kilométert tettünk meg, hány országban jártunk, hány várost láttunk. Aztán az évek során rájöttem, hogy nem mindig a leghosszabb utazások a legnagyobbak.
Egy romos vár határon innen vagy túl. Egy naplemente Skalában. A mostari Öreg híd. Egy margitszigeti este. Egy pad a Balaton partján. Egy rég áhított hely a villamos ablakán túl. Egy diófa teteje. Egy kórházi folyosó. Egy út hazafelé.
Ma már biztosan tudom, hogy az utazás valójában arról szól, hogy emberként mennyit változunk két indulás között – még akkor is, ha fizikális valójában csak néhány métert teszünk meg.
...és vannak utak, amelyekre soha nem váltottam jegyet.
Bizonyos emlékekhez nem tartozik repülőjegy, szállásfoglalás vagy útiterv. Néha egy hely marad velünk, máskor egy hang, egy illat, egyetlen pillanat. És van, hogy csak jóval később értjük meg, miért lett fontos.
A Belső utazások ezekről szólnak.
Azokról a helyekről és pillanatokról, amik valamit megváltoztattak bennünk. Nem feltétlenül nagy dolgokat. Néha csak egy gondolatot, egy döntést, vagy azt, ahogyan egy kicsit másképp nézünk valamire, mint azelőtt.
Nekem például az egyik életre szóló felismerésem a budapesti 4-6-os villamoshoz és a Szatyor Bárhoz köthető. Középiskolás koromban évekig bámultam a villamos ablakából a helyet, miközben azon sopánkodtam, miért nem ülhetek be oda.
És miért is nem ülhettem be oda?
A saját buta korlátom miatt, amit ezzel kapcsolatban kreáltam: "Túl szép hely, úgyhogy biztos nagyon drága." Arra viszont sosem vettem a fáradtságot, hogy a fejemben lévő belső kudarcélmény helyett egyszer megnézzem, hogy valójában milyen árai is vannak.
Majd egyszer csak jött egy fiú, akivel céltalanul csellengtünk a város nyári hőségében, miközben beültünk ide-oda felfrissülni. Egy adott pillanatban pedig már a Szatyor Bár teraszán szürcsöltem a limonádémat – és nem kellett miatta hitelt felvennem... 🙃
Akkor értettem meg igazán, hogy sokszor saját magunknak szabunk értelmetlen gátakat.
A fiú egyébként Lali volt 😌
Azóta sokszor eszembe jut ez a történet. Nem azért, mert a Szatyor különösebben fontos hely lett az életemben, hanem mert jól megmutatta mennyi mindenről mondunk le már azelőtt, hogy megpróbáltuk volna.
Néha egy helyről, egy emberről vagy akár egy lehetőségről eldöntjük, hogy nem nekünk való, és aztán évekig eszünkbe sem jut megkérdőjelezni – pedig lehet, hogy csak közelebb kellene mennünk.
Érdekes, mert gyerekként még természetes, hogy minden érdekel. Aztán valahogy a felnőtté válás során megtanuljuk, mit „kell” szeretni, mi „nekünk való”, mi „nem nekünk való”, és közben észrevétlenül egyre kevesebbszer kérdezünk rá arra, hogy miért.
Engem mindig is érdekelt hogyan működik a világ, de mára még tudatosabban fürkészem mi van a saját elképzeléseim túloldalán. Legrosszabb esetben kiderül, hogy tényleg nem nekem való... de ezt már legalább én döntöm el 😏
Talán részben emiatt is szeretek annyira utazni: mert időről időre rávesz arra, hogy megkérdőjelezzem, amit már biztosnak hittem.
Ha kíváncsi vagy azokra a történetekre és felismerésekre, amelyeket az útjaim során gyűjtöttem, csatlakozz az Útinapló Kalandoroknak közösségéhez, és fedezzük fel együtt, mit vihetünk tovább magunkkal egy-egy utazásból és történetből 🗺️😉
Comments